Visszatérés 28. fejezet - Nagy beszélgetések ideje

Sziasztok!

Megérkezett végre az utolsó fejezet, de szeretném leszögezni, hogy ezzel még nincs vége a történetnek, még érkezni fog egy epilógus, az utolsó simításokat végzem rajta, remélhetőleg hamarosan az is felkerül. :)

Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastok, szeretitek amit csinálok, és nem tudok elég hálás lenni azért, mert még itt vagytok, vártok rám és kitartotok! Szuperek vagytok, és remélem a jövőben minden rendben lesz velem, semmi sem fogja akadályozni, hogy írjak nektek, mert rengeteg tervem és ötletem van, és szeretném ezeket minél előbb valóra váltani.

Puszi mindenkinek és jó olvasást! :)

ui.: És ne feledjétek, még érkezik majd az epilógus, ami teljessé teszi a történetet. ;)

Az élet egy végeláthatatlan küzdelem. Mégis, amikor szembeszállsz magával a gonosszal, és valami csoda folytán még győzedelmeskedni is tudsz, azt az érzést nem tudom szavakba önteni. Megkönnyebbülés, öröm, eufória? Azt hiszem mindhárom és mellette még ezer más érzelem.

Mégis, szaladjunk vissza egy kicsit az időben. Legyőzni Lash-t, visszaküldeni őt a pokolba, nem volt éppen egyszerű, és pontosan ezért eléggé meg is viselt. Olyannyira, hogy hosszú idő eltelt, mire magamhoz tértem. Bár az Omega kedves bánásmódja után még azon is csodálkozom, hogy egyáltalán életben maradtam.

Először a fejem lüktetését éreztem meg. Mintha valaki egy légkalapáccsal verte volna a koponyámat… Fincsi… Utána a testem többi részét elborító fájdalmat fedeztem fel. Még jobb… És végül, az emlékeim tértek vissza. Minden bezúdult az agyamba, egymás után jöttek a képek a harcról, Lash-ról, az Omegáról…

És akkor, mintha villám csapott volna belém, azonnal vigyázz ülésbe vágtam magam, és mindkét karommal a pocakomat öleltem, hogy védjem a kisbabáimat. Csakhogy nem volt pocakom. Karjaim csak a lapos hasamat szorították és miközben bennem egyre jobban gyűlt a pánik, hiába tapogattam magam, nem voltak ott a babáim.

Kétségbeesésem közepette furcsa hangra lettem figyelmes, zavarodott, kapkodó zihálásra, és el kellett telnie jó pár pillanatnak, mire rájöttem, hogy mindez belőlem jön, én voltam az, aki ettől az iszonyattól levegő után kapkod, amit sehogy sem tudok elkínzott tüdőmbe préselni.

- Hol vannak? – kérdeztem fennhangon, de nem kaptam választ. Egyedül voltam. – Hol vannak a kisbabáim? – Sikolyom azt hiszem betörte volna még az ablakokat is, ha lettek volna a kis orvosi szobán, mikor kiszakadt belőlem a fájdalmas, rémült felismerés. Elveszítettem őket. Nem élték túl.

Ami egyet jelentett az én halálommal is. A kisfiam és a kislányom nélkül nem volt tovább. Nem élhettem nélkülük és nem is akartam. Láttam magam előtt az arcukat, amire emlékeztem az Őrző látomásából, és tudtam, hogy egy percig sem vagyok képes nélkülük létezni. Képtelenség!

Abba bele sem akartam gondolni, Qhuinn hol lehet, mit érezhet most, mit gondolhat most rólam, hiszen az én hibám volt. Jót akartam, segíteni a testvéreimnek, megmenteni mindenkit, mégis hiba volt oda mennem. Nem lett volna szabad kockáztatnom két ilyen ártatlan kis életet, mégis megtettem.

Zokogásom és a vérem vad zúgása olyan hangos volt a fülemben, hogy alig jutott el hozzám az a halk kis hangocska. Először csak egy lágy suttogás volt, aztán lassacskán erősödött. A nevem volt, valaki engem szólított, de nem érdekelt. Miért is érdekelt volna? A babáim nem voltak velem, nem éreztem a mozgásukat, a melegüket, nem volt már számomra semmi fontos ebben a világban.

Az a hang végül mégis bekúszott a tudatomba. Qhuinn volt az. A nevemet ismételte, egyre hangosabban, egyre kínzóbban. Nem akartam hallani! Nem akartam hallani semmit! Meg akartam halni!

És akkor kinyitottam a szemem. Férjem rémült tekintetével találtam magam szemben, miközben fölém hajolt. Arcán zúzódások nyomait láttam, véraláfutásokat, sebeket. Mozgott a szája is, de egyelőre nem értettem mit mond, mint amikor messziről hallod egy alagútban, lassan tisztultak ki a szavak, s végül összeálltak értelmes mondattá.

- Álmodtál, most már minden rendben van – mondta, de arca továbbra is nagyon komoly volt.

Álmodtam? – gondoltam magamban. – De hát mit? A harcot, vagy a babáim elvesztését?

Ebben a pillanatban, akárcsak korábban, azonnal felpattantam az ágyon és a hasamhoz kaptam, ami ezúttal ott is volt. Érezhettem a feszességét, a babáim mocorgását, és a különleges képességemet használva azt is megtudtam, hogy jól vannak. Mindketten egészségesek voltak és kutya bajuk sem volt. Szorosan magam köré fontam a karjaimat és némán hálaimát rebegtem az Őrzőnek, amiért nem esett bajuk.

- Jajj, Corie… - sóhajtott fel Qhuinn és magához szorított. – Halálra rémítettél! Mi a fenét képzeltél, hogy odajöttél? Van róla fogalmad, mi minden történhetett volna veletek? – Csak úgy záporoztak belőle a szavak, amin egy cseppet sem lepődtem meg. Pontosan tudtam, min ment keresztül, mert én is ugyanezt éltem át, amikor megérkeztem a csata helyszínére és megláttam a családom milyen szorult helyzetbe került.

- Sshh, kérlek, ne – leheltem, miközben az arcomon végigfolytak a könnyeim. Hogy a korábbi sokktól vagy a megkönnyebbüléstől, netán kedvesem szidásától, azt nem tudom, de nem is fontos. Csak az számított, hogy ott voltunk, mind a négyen jól voltunk és volt jövőnk.

- Jól van, ne haragudj – mondta Qhuinn, és éreztem, hogy közben megcsóválja a fejét. – Sajnálom, nem akartam így neked esni. Hogy érzed magad? – kérdezte és kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Jól vagyok – mondtam és végre el tudtam mosolyodni. Az álmomat pedig olyan mélyen eltemettem magamban, amennyire csak tudtam. Soha többé nem akartam rágondolni, mert nincs az az Isten, hogy ezek után elveszítsem a babáimat! – A többiek hogy vannak? Blay? – kérdeztem, mert benne nem voltam biztos. Amikor legutoljára láttam, egy alantas épp oldalba szúrta.

- Jól van – válaszolta Qhuinn. – Meg kellett műteni, de Jane doki szerint rendbe fog jönni.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet, amiről azt sem tudtam, hogy egyáltalán visszatartottam. Van jövőnk! – gondoltam újra, és biztos voltam benne, bármit is tartogat számunkra a sors, a családunk megbirkózik vele, mert a legrosszabbon már túl voltunk.

Pár órával később az emeleti nappaliban ültünk, az egész család összegyűlt és a történtekről beszélgettünk. Miután Wrath úgy letolt, hogy alig álltam meg a lábamon, aztán megölelgetett, hogy azt hittem ő maga fogja megoldani a szülésemet azzal, hogy kitolja belőlem a gyerekeimet, megérkeztek a kérdések.

- Nem biztos, hogy jó lenne, ha tudnátok róla – mondtam bizonytalanul, de az Őrző a fejét rázta.

- Jobb, ha elmondod nekik, gyermekem – mondta, és sugárzó arcáról le sem lehetett volna vakarni a vigyort.

- Rendben – sóhajtottam fel, de mikor végignéztem a testvéreim és nővéreim arcán, inamba szállt a bátorságom. Biztos nem ártok vele, ha elmondom nekik? Kell nekik egyáltalán tudniuk róla, hogy majdnem meghaltak?

Igen! – érkezett meg a gondolat. Ha nem tudnak róla, nem is értékelik annyira ezt a második esélyt, pedig ezt mindenkinek meg kell ragadnia. Ez a család összetartó az igaz, de lehetne ennél még erősebb, még magasztosabb is, méghozzá a következő generációkért.

Így hát belekezdtem:

- Sokan meghaltak volna ma – mondtam, és éreztem, ahogy lejjebb esik a hőmérséklet a szobában. – Az Őrző megmutatta nekem a jövőt, azért, hogy el tudjam dönteni, mit választok. Beteljesítem a sorom és megölöm Lash-t, bár ezzel kockáztatom az én és a babáim életét is, vagy itthon maradok, és hagyom, hogy minden úgy történjen, ahogy azt az Őrző látta. Blay lett volna az első – mondtam az érintettre nézve, de közben azt éreztem, hogy Qhuinn, aki mellettem ült, egész testében összerezzen. – Az az alantas, aki megsebesített, ő ölt volna meg. Amikor megérkeztem abba a sikátorba, pontosan azt láttam, amit az Őrző mutatott. Cselekednem kellett! – mondtam, miközben Blay komoly, mély tekintete fogva tartotta az enyémet. Aztán egyszerűen csak bólintott.

- Köszönöm – tette hozzá.

- Nem kell – mosolyogtam rá halványan. – Mindannyian ezt tettük volna.

És ebben hittem is. Senki sem döntött volna másként!

- A következő Lendo lett volna – mondtam, s ezúttal életőrömre néztem. – Qhuinn életét megmentve haltál volna meg. – Bármennyire is igyekeztem, ezúttal nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Lendo a testvérem volt, az életőröm, a barátom, a bizalmasom.

Odajött hozzám, letérdelt elém és hatalmas kezébe vette a kezemet.

- Mindig védelmezni foglak téged, a gyermekeidet, a parancsolódat és mindenkit, aki fontos számodra – mondta az ősi nyelven, majd száját a kézfejemre szorította, ezzel pecsételve meg az esküjét.

Amikor felnézett rám, hála csillogott a szemében.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, s nem tudom, mit köszöntem meg neki. Az eddigi éveket, vagy az elkövetkezőket. De mindegy is volt.

Mikor Lendo visszaült a helyére, szememmel megkerestem a következő testvéremet, akinek korábban végig kellett néznem a halálát.

- John – szólítottam meg, s bár az ember azt hinné, maga az érintett az, aki kétségbeesik, ha megtudja, hogy pár órája meg kellett volna halnia, nem így történt. John a maga higgadt módján állta a pillantásomat, ellentétben a mellette ülő Xhex-szel. A félig manipulátor, kemény, bérgyilkos Xhex teljesen összetört. Olyan közel húzódott parancsolójához, hogy szinte belepréselte magát a testébe, és jól láthatóan tetőtől talpig remegett.

- Blay-en akartál segíteni, de ahhoz már túl késő volt – mondtam, majd a nővéremre néztem és inkább nem részleteztem tovább. Nem akartam még jobban kiborítani, mint amennyire már most sikerült. Bár be kell vallanom, sosem gondoltam volna, hogy a mindig kitartó Xhext valaha ilyen állapotban fogom látni, de nem is akartam soha többé!

- Phury – leheltem halkan, mert tudtam, hogy ezzel egy igazi bombát készülök éppen felrobbantani és nem is tévedtem.

- Micsoda?! – hördült fel Z. Fekete szemei villámokat szórtak, de szerencsére tudtam, hogy nem rám dühös.

- Sajnálom, Z – mondtam neki, ami azért eléggé ironikus, ha úgy nézzük. Nem vele közöltem, hogy láttam meghalni, mégis hasonló élmény lehetett számára. Imádott ikertestvére nélkül nem tudott volna élni, és ezzel mindannyian tisztában voltunk, még ha nem is beszéltünk róla.

Jobbnak láttam ezt sem részletezni, és amikor Phury szemébe néztem, láttam, hogy ő is pont erre gondolt. Ne feszegessük, ha nem akarjuk, hogy Z, mint Hulk kikeljen magából és zúzzon!

Most azonban tartanom kellett egy fél pillanatnyi szünetet. A soron következő bátyám, és a jövő, mely még sötét árnyat szőtt körénk, nem múlt el teljesen.

- Butch – mondtam és közben hangosan kifújtam a visszatartott levegőt. Szemem sarkából láttam, ahogy Marissa hirtelen gömbölyű hasához kap, de szándékosan nem néztem rá. Nem bírtam volna látni, ahogy a fiát óvja, aki könnyen apa nélkül nőhetett volna fel… Már persze, ha egyáltalán megszületett volna, amire a látomás egyértelmű választ adott!

Nem akartam bántani Marissát, éppen elég volt neki a tudat is, ezért gyorsan átnéztem az utolsó bátyámra, akit ma elveszíthettünk volna.

- iAm – ejtettem ki a nevét óvatosan. Kicsit tartottam tőle, Trez hogyan fog reagálni, és nem is kellett csalódnom. Torkából olyan morgás hangzott fel, mintha valami megvadult oroszlán lett volna közöttünk. – Lash-sal küzdöttél – tettem hozzá, ami azt hiszem mindent el is mondott. Lash olyan gonosz volt, akárcsak az apja és ehhez még hihetetlen erő is társult, amit az Omegától kapott.

iAm szokásos nyugodt stílusával rám mosolygott és bólintott.

- Az a lényeg, hogy neked, kicsi lány, sikerült őt visszaküldeni a pokolba – mondta, és azt hiszem más szájából ez egy eléggé lekezelő mondat lett volna, de iAm esetében tudtam, hogy komolyan gondolja.

Viszonoztam a mosolyát és most, hogy túl voltam a felén, kezdtem fellélegezni, de még nem volt vége.

- A világunk szétesett volna, méghozzá darabjaira – mondtam, miközben próbáltam mindenkire és senkire sem nézni egyszerre. – Nem elég, hogy láttam meghalni a testvéreimet, utánuk pedig a hátrahagyott nővéreimet, akik nem bírták a veszteséget feldolgozni, még láttam a gyermekeimet is. Az én két gyönyörű, de összetört kincsemet, így nem volt választásom. Nem hagyhattam, hogy így nőjenek fel. Öröm és boldogság nélkül.

Szavaimat síri csend követte, mely a gyász csendje volt. Mindenki arra gondolt, mi történt volna, hogy milyen életünk lenne akkor, ha Lash túléli az éjszakát, és én magamban hálát adtam az Őrzőnek, és mindenkinek, hogy nekik nem kellett látniuk, amit nekem. Hálát adtam, amiért ez az én sorsom lett és nem az egyik szerettemé, amiért, az én vállamat nyomta ez a teher és nem az övékét. Mert bármit megtettem volna azért, hogy ezeket az embereket itt körülöttem megvédjem, méghozzá bármitől.

Mert ők voltak a családom.

Életjel :)

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, amiket kapok tőletek!

Eltűntem egy jó ideje már, és sajnos nem önszántamból, mert, ahogy korábban is írtam, sok minden összejött. :(

Az egészségem nem a legjobb, ha kilábalok az egyik krízisből, általában jön a következő, és mellette még a munka, meg a magánélet… Szóval sok!

De reménykedem benne, hogy lassacskán helyrejönnek a dolgok az életemben és sikerül befejeznem ezt a történetet. Sőt, rengeteg új ötletem is van, következő történetek, amiket mindenképpen szeretnék megírni, mert ha hiszitek, ha nem, iszonyúan hiányzik az írás. Annyira a részem lett pár év alatt, mint a levegővétel, és most, hogy se időm, se energiám rá, nem érzem magam teljesnek.

De nem adom fel, az nem én vagyok! :)

Megyek és küzdök tovább, és egyszer célba fogok érni.

Addig is nagyon szépen köszönöm nektek, hogy vagytok, kitartotok és szeretitek az írásomat. :)

Millió puszi,

Zoe Henderson

Boldog Karácsonyt! :)

Sziasztok!

Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!!! :)

Sokan kérdeztétek mikor érkezik a következő fejezet, sajnos nem tudom megmondani, eléggé húzós hetek vannak a hátam mögött.
Amint tudom, hozni fogom, addig is, köszönöm a türelmeteket!

Puszi,
Zoe Henderson

Visszatérés 27. fejezet - Végzet

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet, és egyben az egyik legnehezebb fejezet, ami valaha kikerült a kezeim közül! Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert amikor megálmodtam a Valóra vált szeretőt, ez volt az a fejezet, ami azonnal körvonalazódott bennem, e köré épült minden és végre elértünk idáig. :D

Jó olvasást mindenkinek! :)

Először ledöbbentem, aztán eljátszottam a gondolattal, hogy mégis kit kell hívni, ha egy isteni lény megbuggyant, majd nevetésben törtem ki. Nem tehettem róla, egyszerűen nem tudtam elképzelni mást, mint hogy az Őrző viccel.

- Meg kell ölnöm Lash-t? – kérdeztem vissza, de a nevetést nem hagytam abba. Ez mekkora képtelenség!

- Igen! – vágta rá az Őrző, s komoly tekintete szinte a vesémig hatolt. Akkor kezdtem el rájönni, hogy nem is viccelt. Hiszen, ha ez egy rosszul időzített poén lenne, mostanra még ő is elnevette volna magát. De nem! Az Őrző halál komoly volt, még egy halvány mosoly vagy jókedv sem látszott rajta, így én is abbahagytam az eszement vihogást.

- Meg kell ölnöm Lash-t? – kérdeztem meg újra, immáron teljesen komolyan.

- Igen – ismételte meg még egyszer. – Csak és kizárólag te teheted meg. Ha végzel vele, a fajunk végérvényesen megmenekül, az Omega háttérbe vonul és a harcosok élni fognak.

- De… - kezdtem volna, a hangom viszont cserbenhagyott egy pillanatra, aztán elöntött a düh. – Mégis hogyan?! – pattantam fel az ágyról. – Nézz már rám, terhes vagyok! – kiáltottam fel.

- Tudom – érkezett a válasz.

- Tudod? – hitetlenkedtem. – Ennyi, hogy tudod? Hogy a jó fenében kéne megölnöm őt? Könyörgöm, először is férfi! Sokkal erősebb, mint én! Másodszor, félig alantas, tehát nem hal meg olyan könnyen, csak ha tőrt döfök a szívébe. És harmadszor, TERHES VAGYOK!!! – A végére már úgy kiabáltam, hogy szerintem az egész ház beleremegett. – Nem kérhetsz tőlem ilyet! Egyszerűen nem! Mégis hogy gondolod? Hogy fogom magam, csapot-papot itt hagyok, nem törődöm a gyermekeimmel és belevetem magam egy olyan csatába, ahol ki tudja hány alantas van? Igen, megtenném, ha nem lennék terhes, de ezek a babák itt vannak, én tartozom értük felelősséggel! Nem! Kérhetsz! Tőlem! Ilyet!

Az Őrző, önmagához képest határozottan visszafogott volt. Tudtam, hogy mélységesen tiszteletlen voltam vele, hogy minden szabályát és törvényét áthágtam most azzal, hogy kiabáltam vele, kérdésekkel bombáztam és mindennel, ami eszembe jutott, de nem érdekelt! Ez egyszerűen nonszensz!

- Kikiabáltad magad? – kérdezte végül.

- Távolról sem! – vágtam rá, de azért csöndben maradtam és vártam, hogy folytassa. Bár nagyon kételkedtem benne, hogy tud olyat mondani, amitől meggondolom magam. Ha nem lettem volna állapotos, az Őrző nem is kellett volna, magam indulok el segíteni a fiúknak. De így? Nem, egyszerűen nem tehettem. A kisbabáim érdekében!

- Ha nem mész oda, meg fognak halni – jelentette ki, s hangjából áradt a fájdalom. – Ha Lash nem hal meg ma éjszaka, a testvériség fele fog. Alig marad belőlük pár harcos és ők is épphogy csak túlélik a csatát, a veszteséget pedig sosem heverik ki. A halottak felei követni fogják a párjukat az Árnyékba, és a jövő sötétbe vész. A gyermekeid nem fogják megismerni a boldogságot, az örömöt. Olyan világba születnek, ahol az Omega uralkodik és mindent elborít a káosz és a fájdalom. A vámpír faj néhány generáció után eltűnik a föld színéről, velem együtt.

Nem jutottam szóhoz. Azt hiszem nem is lehet erre mit mondani. Leültem az ágy szélére és csak bámultam magam elé. Sokkhatás? Alighanem. Ez egyszerűen borzalmas volt. Az Őrző minden szava a szívembe mártott késhez hasonlított. Ez nem történhet meg! Nem szabad, hogy az Omega győzzön! Rengeteg kisbabát megmentettem az elmúlt hónapokban, nekik élniük kell, boldognak lenni, nevetni, szeretni, ÉLNI! A testvériség tagjai nem halhatnak meg! A feleik, a nővéreim… Édes Istenem, Qhuinn! Nem, egyszerűen nem lehet! De mit tehetnék? Nem mehetek oda! A kisbabáim…

- Garantálni tudod, hogy a babáim jól lesznek? – kérdeztem alig hallhatóan és nem akartam elhinni, hogy ezek a szavak komolyan elhagyják a számat. Ránéztem az Őrzőre, aki továbbra is előttem állt, szemei könnyben úsztak, s legnagyobb rémületemre, megrázta a fejét.

- Nem tehetek értük semmit – mondta. – Nem látom a sorsukat, nem tudom, hogy túlélik-e a mai éjszakát, vagy sem. Annyit engedtek csak látnom, amit elmondtam neked. Ha szeretnéd… Ha szeretnéd, megmutathatom.

Nem akartam látni! Isten látja lelkem, nem akartam! De azt is tudtam, hogyha nem teszem meg, akkor sosem tudok döntésre jutni.

Bólintottam, és rettegve nyúltam az Őrző felé. Máskor is mutatott már nekem így emlékeket. Tenyerébe fogta a kezem, s szemeim előtt megjelent egy sikátor, amiben hatalmas harc dúlt. Rengeteg alantast láttam, és a mi maroknyi harcosainkat. Erejükön felül harcoltak, de az is kevés volt.

Én magam is éreztem, amikor egy tőr Blay gerincébe állt. A fájdalom mindent elborított, főleg, amikor a barátom összecsuklott és egy teljesen kifakult gyilkos ráugrott, majd pillanatnyi habozás nélkül elvágta a torkát. Esélye sem volt. Vörös vére, mint az élet megcsúfolása folyt szét körülötte.

Nem akartam tovább nézni, ki akartam szállni, de az Őrző nem engedte. Erősen fogta az ujjaimat és kényszerített, hogy a barátaim, a testvéreim, a családom bukását nézzem. A szívem szakadt meg, főleg, amikor ezek után jöttek a felek, a fájdalom maga alá gyűrte őket, nem tudtak harcolni ellene, amit megértettem. Én sem tudtam volna Qhuinn nélkül élni.

Az Omega rémuralma azonban mindennél szörnyűbb volt. Az egész világot beborította az erőszak és a halál. Lázongás, gyilkolás, terror.

És akkor megláttam őket. Az én gyönyörű, boldogtalan gyermekeimet. A kislány odabújt a testvéréhez és sírt. A kisfiú átölelte ugyan, de az ő arca is maszatos volt.

Ezt nem hagyhattam! A gyermekeim nem nőhetnek fel ilyen világban!

Az Őrző megszakította a kapcsolatot közöttünk és megtörölte az arcát. Máskor talán elégtétellel szolgált volna, hogy látom, mennyire megviseli mindez, ha nem lettem volna mérhetetlenül ideges.

Hangosan kifújtam a levegőt, átöleltem a hasamat és némán fohászkodtam a gyerekeimhez, hogy megérték, értük teszem!

- Mit kell tennem?

- Nem segíthetek ebben – válaszolta, s hangjában az este folyamán először dühöt éreztem. – Meg van kötve a kezem és ezt gyűlölöm!

- Miért? – kérdeztem értetlenül.

- Atyám nem engedi, hogy bármit is tegyek! – vágta hozzám a szavakat indulatosan. – Ha tehetném, én mennék, és egy kézlegyintéssel eltörölném a nyamvadt alantasokat, de nem lehet. Ha megteszem, atyám végez a vámpír fajjal.

- Miért tenné ezt? – kérdeztem elborzadva. Nem tudtam ki az Őrző apja, de kegyetlen egy alak lehetett, annyi szent!

- Mert egyensúlyt akar tartani a gyermekei között – húzta el a száját az Őrző. – Azt akarja, hogy az Omegával ne avatkozzunk egymás életébe. És ebbe beletartoznak a fajok, melyeket mi teremtettünk.

- Tehát nem segíthetsz – bólintottam és az idegességem egy cseppet sem csökkent, csak az elhatározásom nőtt percről percre. Meg kell tennem! Oda kell mennem, szembe kell szállnom Lash-sal és meg kell ölnöm!

Gyerekjáték…

Bár ennyire egyszerű lett volna az egész. De persze nem volt az. A rettegés, hogy bármi történhet a gyermekeimmel, megbénított. Úgy éreztem, mozdulni sem tudok. És akkor a tény, hogy Lash ellen induljak… Istenem! Azóta nem kerültem a közelébe, amióta még emberként elraboltak az alantasok. A félelem, hogy megint a kezük közé kerülhetek, hogy kiszolgáltathatom nekik a kisbabáimat…

Az Őrző megérezte milyen csata dúl bennem és átölelt. Magához szorított egy pillanatra, majd mélyen a szemembe nézett.

- Hiszek benned! – mondta. – Mióta csak megpillantottalak, tudom, hogy győzedelmeskedni fogsz a gonosszal szemben. Te vagy a legerősebb nő, akit csak ismerek. Menj és tedd, amit tenned kell! Ne gondolkozz, ne habozz! Hallgass az ösztöneidre, azok sosem hagynak cserben!

Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. Pár perccel később pedig láthatatlanná válva utaztam a végzetem felé, mely szörnyűbb volt, mint azt álmaimban gondoltam volna.

A szemeim elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lábam. Hiába győzködtem magam, hiába indultam el otthonról céltudatosan, minden határozottságom elszállt, amikor megláttam, hogy a látomás, amit az Őrző mutatott korábban, épp megtörténik.

A sikátor bejáratában álltam, de senki sem vett észre. Az a rengeteg alantas csak és kizárólag a harcosokra figyelt. Kiegyenlítetlen harc dúlt, az alantasok semmiféle szabállyal és illemmel nem törődve rontottak rá a fiúkra, egyszerre akár öten-hatan is. Nem bírhatták sokáig.

És akkor, miközben én a hasamat simogatva, rettegéssel eltöltve figyeltem a küzdelmet, megláttam a jövőt. Blay négy kifakult hajú rohadékkal harcolt, izmos teste egy pillanatra sem lankadt, ahogy a figyelme sem, de mivel már így is túlerőben voltak vele szemben, nem vette észre az ötödiket, aki őt nézte ki. A háta mögé lopakodott és akárcsak a látomásban, magasba emelte a kezét. Késén megcsillant a holdfény, s a szívem nagyot dobbant.

Az ösztön, hogy megmentsem erősebb volt a félelmemnél, előrerohantam és a nevét kiáltottam, mire felém kapta a fejét – akárcsak a többiek -, és így az alantas kése nem a gerincét kapta el, hanem az oldalát. Miközben elterült a földön, én átvágtam a tömegen és egyenesen az alantas felé tartottam, aki megszúrta. Az enyém volt a mocsadék! Kezeimben már ott is volt a V-től kapott két fekete tőr, belevésve a nevem kezdőbejűje az ősi nyelven. Akkor kaptam tőle, amikor először megvertem Xhext közelharcban. Azt mondta ezek után egyenesen megbocsáthatatlan lenne, ha nem kapnék saját tőröket.

Amint odaértem az alantashoz, nem haboztam. Támadtam, rúgtam, és amikor lehetőségem volt, mélyen a szívébe mártottam a tőrömet. Nem volt időm megvárni, hogy elporladjon, máris ott volt a következő ellenfelem, bár amint megpillantottam, meghűlt ereimben a vér.

Lash volt az.

Gunyoros mosolyra húzta a száját, ahogy alaposan végignézett rajtam. Átöltöztem mielőtt elindultam otthonról. Fekete acélbetétes csizmát, bőrnadrágot és bőrkabátot vettem, de ettől még tökéletesen látható volt, hogy állapotos vagyok. Más sem bizonyítja ezt jobban, mint a hasamon megpihenő szemei.

- Ezt nem hiszem el! – nevetett. – Nincs is szülinapom, mégis ilyen csodás ajándékot kapok tőled, Cornelia?

Megborzongtam, ahogy kiejtette a nevemet. Az egész ember – bocsánat, nem volt ember, talán valami pokolfajzat – undorító volt. A szemei csillogása elárulta, mi mindenre gondol éppen, de ebbe inkább bele se akartam gondolni. Erősebben markoltam a tőreimet és közben próbáltam csak a célomra koncentrálni: azért jöttem, hogy megöljem őt!

- Corie! – kiáltott fel a számomra legszebb hang, de nem fordultam felé. Egyrészt nem engedhettem meg magamnak, hogy egy másodpercre is levegyem a szemem az ellenségemről, másrészt, ha meglátom kétségbeesett arcát, amint felém igyekszik, nem lettem volna képes folytatni. Ám amikor egy éles villanás után felhangzott egy mély üvöltés, önkénytelenül is oldalra kaptam a fejem. Rhage rosszabbik énje, a vadállat úgy néz, ki eddig bírta visszafogni magát. Egyetlen egyszer láttam eddig a hatalmas sárkányra emlékeztető szörnyeteget, de az elég is volt. Csak remélni mertem, hogy vagy nem kerülök a közelébe, vagy ha mégis, megismer annyira, hogy ne akarjon engem is felfalni.

Szerencsére a lény megjelenése Lash figyelmét is elterelte kicsit, így pillanatnyi előnyhöz jutottam, amit ki is használtam. Rúgásom, mely bár a pocakom miatt nem volt a leghatékonyabb, mégis épp a gyomrán találta el, amitől összegörnyedt és köhögni kezdett, amit azonnal követett a második támadásom, tőröm markolatával halántékon találtam, melytől kicsit megszédült, de ezután azonnal harci állást vett fel és csak nevetett.

- Ejha – mondta, miközben köröztünk egymással szemben. – Látom tanultál ezt-azt, mióta nem találkoztunk.

Nem méltattam válaszra. Nem dumálni jöttem, hanem gyilkolni! Megacéloztam magam és ismét támadásba lendültem, de ezúttal kivédte. Hárított, majd támadott, így én kényszerültem védekezésre. Ez így ment jó pár percen keresztül, miközben ő végig nevetgélt és trécselt, mintha csak baráti összecsapás lenne és nem vérre menő küzdelem.

Fogást kellett találnom rajta, de egyelőre nem tudtam hogyan. A képességem ugyan dolgozott, sokszor megmentve az életemet és a babáim életét. Éreztem, ahogy néha-néha átveszi felettem az uralmat és önállóan cselekszik, akárcsak a kisbabák megmentésénél, de az irányítás nagyrészt nálam volt. Rajtam múlott.

A fordulópont akkor következett, amikor egy hosszas adok-kapok után, miután beszereztem pár ökölcsapást és rúgást, de legalább ennyit kiosztottam én is Lash-nak, elbízta magát. Hiába törtem el az orrát és vágtam meg a jobb karját, nem tartott engem ellenfélnek, amit nagyon rosszul tett.

- Ugyan már kislány – gúnyolódott. – Tudod, hogy esélyed sincs – nevetett. – Amint megunom ezt a kis játszadozást, megölöm a drága barátaidat, te is tudod.

- Nem lesz rá esélyed! – vágtam rá és még keményebben támadtam. Arcom már csupa verejték volt, éreztem, hogy az erőm vége felé közeledek, de nem hátráltam meg. Most már nem volt visszaút és tudtam, vagy ő, vagy én, de valamelyikünk meghal ma. És nekem feltett szándékom volt élve távozni innen!

- De magabiztos valaki – csóválta meg a fejét, miközben megpróbált behúzni egyet, de sikeresen lebuktam előle. Harcunk közben egy széles kis kört alakítottunk ki magunknak, ahol ugyan alantasok vettek körül minket, elzárva engem a családomtól, de senki sem avatkozott közbe.

- Van valami, amit te sosem fogsz megérteni, Lash – mondtam neki, s közben a térdhajlatába rúgtam. – A jók mindig győznek!

Hittem a szavaimban. Ha nem így lett volna, nem bírtam volna harcolni vele!

Fél térdre rogyott, miközben ezen még nagyobbat kacagott,én pedig ökölbe szorítottam a kezem és az állát céloztam, de hihetetlen reflexszel elkapta a csuklómat és kissé maga felé rántott. .

- Tudod, mit fogok tenni, amint megunlak? – kérdezte, miközben körmeit a húsomba vágta. – Kitépem belőled annak a selejtes Qhuinn-nek a kölykét és te tétlenül fogod végignézni.

Örömteli nevetése, ahogy elképzelte mindezt egészen a csontomig hatolt. Szemeim elé vörös függöny ereszkedett és már nem gondolkoztam tovább. Tőrömmel megvágtam csuklómat béklyóba szorító karját, és a következő ütésbe mindent beleadtam, ami felgyülemlett bennem az évek alatt. A haragomat, a gyűlöletemet, és életemben először azt éreztem, hogy gyilkolni akarok! Nem nyugodhatok, míg ez a szörnyeteg meg nem hal!

Arcáról lehervadt a mosoly, amikor megsoroztam és már nem tudott védekezni sem. Arca csupa vér volt, miközben hangosan kiáltottam és minden erőmet beleadva végleg kirúgtam alóla a lábait. Amint elterült a földön, már rajta is voltam és egy másodpercnyi habozás nélkül magasra emeltem mindkét tőrömet.

Szemeiben félelem csillant, ami olyan elégtételt jelentett számomra, amilyet elképzelni sem tudtam volna, miközben rámosolyogtam.

- Menj a pokolba! – mondtam még, majd a szívébe vágtam mindkét tőrömet.

Vakító fény villant körülöttünk és a hang, amit Lash kiadott, azt hiszem életem végéig kísérteni fog. A fájdalom és a rettegés sikolya volt, s talán szadistának tűnök tőle, de élvezettel szívtam magamba. Azt kapta, amit megérdemelt! Hosszú másodpercekig nem láttam semmit, majd arra eszméltem, hogy eltűnt alólam a test, csak hamu maradt belőle és mikor már épp megkönnyebbültem volna, egy láthatatlan erő felrántott.

Lábaim a föld felett lebegtek, miközben úgy éreztem valaki eszméletlen erővel szorítja a torkom.

- Mit tettél?! – ordított egy mély férfihang, majd megjelent előttem egy fehér köpenyt viselő alak. Az Omega!

- Hagyd őt békén! – csatlakozott hozzá az Őrző is. Éppen közöttünk öltött alakot, de a szemembe tóduló könnyektől alig láttam valamit belőle.

A szorítás egy cseppet sem enyhült a torkomon, szemeim előtt fekete pöttyök játszottak, az ájulás szélén álltam, amikor egy harmadik hang is csatlakozott. Erőteljes volt, olyannyira, hogy a bensőmben éreztem a rezgését.

- Engedd el, fiam! – mondta.

- Meg kell halnia! – ordította az Omega, és ha lehet, még erősebben szorított. – Megölte a fiamat!

- Nem te döntesz az életéről! – dörrent rá az apja, de továbbra sem mutatkozott meg. – És most engedd el, vagy én foglak kényszeríteni rá!

A szorítás lassanként alábbhagyott és zuhanni kezdtem. Két erős kar fonódott körém, így nem estem a földre. Ahogy felnéztem, Qhuinn halálra rémült tekintetével találtam magam szemben. Szerettem volna megmagyarázni neki, aztán magamhoz szorítani, amilyen erősen csak bírom, de nem volt rá időm. Az isteni perpatvar folytatódott és tudtam, ettől függ a sorsom.

- Meg kell halnia, Atyám! – erősködött továbbra is az Omega, és olyan vérben forgó szemmel nézett rám, hogyha ezzel ölni tudna, már rég halott lettem volna.

- Miért is? – kérdezte a testetlen hang. – Tiszta küzdelemben legyőzte a fiadat. A húgod nem segített neki semmiben, így nincs miért az életét követelnem.

- Tanácsokkal látta el, megosztotta vele az erejét – érvelt a gonoszok királya.

- Te talán nem ezt tetted a fiaddal? – kérdezte az apja. – Ne felejtsd el, hogy figyellek titeket. Pontosan tudom, hogy ezt a mai támadást te tervezted el, te mondtad a fiadnak, hogy gyűjtsön össze mindenkit és csalja csapdába a harcosokat. Kérdem én, ezek után jogtalan volt, hogy a húgod is tanácsokkal látta el a gyermekét?

Az Omega feje egyre jobban vörösödött, de nem tudott megszólalni. Gyűlölködve nézett rám, majd az Őrzőre, aki eddig csendben állt, de azt nem lehetett elmondani róla, hogy meghunyászkodott volna a bátyja előtt. Arca kemény volt, eltökélt és szinte biztos voltam benne, hogy egyetlen rossz mozdulat az Omega részéről és azonnal elém veti magát, hogy megvédjen.

- Most pedig, távozzatok! – adta ki a parancsot az apjuk. – Fogd a teremtményeidet és hagyd el ezt a területet. Vissza se nézz! Leányom, ugyanez rád is vonatkozik. Vidd haza a gyermekeidet – mondta, s hangja kedvesebben csengett. Valószínűleg azért, mert az Őrző, az Omegával szemben nem szegte meg a szabályokat és nem szegült szembe apja akaratával. – És ne feledjétek: egyensúly. Ne forduljon még egyszer elő, hogy nekem kell közbelépnem. Hagyjátok békén egymást és ez vonatkozik a teremtményeitekre is!

Utolsó szavai egyértelműen az Omegának szóltak, amitől végképp elöntött a megkönnyebbülés. Ezek szerint nem kellett attól tartanom, hogy újra az életemre tör. Ha mégis megpróbálja, az apja közbe fog lépni. Az Őrzőhöz tartoztam, így védelmet nyertem a gonoszok gonoszával szemben. Ez is valami azért…

Az Omega vetett rám egy utolsó gyilkos pillantást, majd intett a kezével és az összes alantas vele együtt eltűnt. Mélyen beszívtam a levegőt, és most először mióta megtudtam, hogy meg kell ölnöm Lash-t, végre tényleg úgy éreztem, hogy az oxigén végigáramlik bennem és eltölti a tüdőmet. Lábaim felmondták a szolgálatot és ha Qhuinn nem tart erősen, azt hiszem ott estem volna össze helyben. Szemeim előtt ismét fekete pöttyök jelentek meg, melyek egyre csak tágultak, míg végül mindent elborítottak és engem magába szippantott a feneketlen sötétség.

Visszatérés 26. fejezet - Rossz időzítés

Sziasztok!

Végre megérkezett a folytatás. Bocsi, amiért csak most hoztam. :(

A jó hír, viszont, hogy a következő készül, eléggé elkapott most az ihlet, remélem nem is hagy el most már és hamar tudom hozni a következőt.

Puszi mindenkinek, jó olvasást és kellemes hétvégét! :)

- Szerintem fiúk – mondta Qhuinn, s hozzá határozottan bólogatott, hogy még nyomatékosabbá tegye szavait.

- Ugyan már, biztos, hogy lányok – nevetett fel Corie és közben megsimogatta gömbölyödő pocakját.

Qhuinnt jóleső elégedettség töltötte el, ahogy a mozdulatot figyelte. Imádta látni, hogy a fele teste változik, mert ez azt mutatta, hogy a babáik rendben vannak és egészségesen fejlődnek.

- Szó sem lehet róla! – tettetett felháborodást. – Nekem csak fiaim lehetnek! – próbálta fenntartani a kemény arckifejezést, de nem bírta sokáig. Természetesen nem volt ennyire szűklátókörű és hím soviniszta. Neki teljesen mindegy volt, hogy fiúk vagy lányok lesznek. Az egyetlen vágya az volt, hogy egészségesen jöjjenek a világra, komplikációmentesen!

- Na persze – vágta rá Corie, mikor Qhuinn elnevette magát, majd mélyen kedvese szemébe nézve folytatta:

- Akár fiúk, akár lányok, annyi biztos, hogy olyan gyönyörűek lesznek, mint te – mondta teljesen komolyan. Ajkához emelte Corie kezét és csókot lehet az ujjaira, ezzel is kimutatva mély rajongását iránta.

- Nem lehetne, hogy inkább rád hasonlítsanak? – kérdezte Corie mosolyogva. – Szeretném, ha olyan bátrak és erősek lennének, amilyen te vagy. Ha olyan szerető szívük lenne, mint neked és olyan kitartóak lennének, mint te.

Qhuinn hiába is tagadta volna, meghatotta, amit hallott. Olyan múlttal, mint amivel ő rendelkezett, már az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán tudta, mit jelent szeretni, nemhogy még ki is mutatni. Márpedig így állt a dolog. Imádta, sőt rajongásig szerette a feleségét az első pillanattól kezdve, hogy emberként megpillantotta. És el sem tudta volna képzelni, hogy ez valaha is meg fog változni.

- Szeretlek! – mondta, s olyan lágy csókot lehelt a lány szájára, mint talán még sohasem. Meg akarta mutatni neki, hogy még ennyi év után is, amit együtt töltöttek, ugyanúgy érez, és azt akarta, hogy tudja, ezen soha semmi nem változtathat.

Kicsit már bánta, hogy nem otthon vannak ebben a pillanatban, mert Pete Pizzázója nem volt épp a legalkalmasabb hely egy ilyen vallomásra. Ehhez legalább egy öt csillagos étterem dukált volna, egy gyertyafényes vacsorával és a legfinomabb pezsgővel, ami csak létezik. De azt is nagyon jól tudta, hogy Corie nem vágyna ilyesfajta felhajtásra. Ő sokkal jobban érezte magát ebben a harmadosztályú kis étteremben, ahol egyszerű emberek ülnek a szomszédos asztalok mellett.

- Én is szeretlek – sóhajtott fel a lány, majd széles mosoly jelent meg az arcán. – Nemsokára kész a pizza – mondta, s szemében izgatott fény csillogott.

Valóban, már Qhuinn is érezte az ínycsiklandó illatokat, amik a konyhából jöttek, de tudta, hogy bármennyire is éhes ő, az eltörpül Corie-é mellett. Mióta állapotos volt, állandóan evett. Kívánós volt éjjel és nappal, aminek a házban lakó hűségesek nagyon örültek. Egyfolytában lesték hercegnőjük kívánságát és egy fél szavába került, bármit elkészítettek neki még a nappal kellős közepén is. Kellett is neki a plusz kalória bevitel, két új élet fejlődött a testében, akik elég sokszor leszívták az energiáit.

- Jajj, most jut eszembe – kezdett el hadarni Corie -, Marissával beszélgettem tegnap és kérdezte, választottunk-e már gyámot a babáknak.

- Hűű – lepődött meg Qhuinn, hiszen ez eddig neki eszébe sem jutott, pedig Marissának igaza volt. Hiába, hogy még sok idő van a szülésig, a hagyomány szerint már ilyenkor illendő gyámot, vagyis keresztapát, keresztanyát választani az új jövevénynek.

- Van ötleted? – kérdezte Corie.

Qhuinn tekintete automatikusan a sötét utcára tévedt, ahol tudta, hogy az árnyékok között ott vannak legjobb barátai, testvérei, akik elkísérték őket, hogy Corie biztonságban legyen ezen a rögtönzött kis randin. Blay és John soha nem hagyták volna magára sem Corie-t, sem a babákat, ezt Qhuinn a vérében érezte. Bármikor rájuk merte volna bízni őket, hiszen most is, a szabadnapjukon is itt voltak velük. Akárcsak Lendo.

- Blay – mondta gondolkozás nélkül, majd visszafordult a feléhez és elmosolyodott. – Az egyik babának szeretném, ha ő lenne a gyámja.

Corie ajkain mindentudó mosoly jelent meg. Blay különleges volt számukra, hiszen egykoron mindketten igencsak közel kerültek a fiúhoz, és még ha nem is történt semmi konkrét, egyikük sem tagadhatta le, hogy bizony van hármuk között egyfajta vonzalom.

- Rendben – bólintott Corie. – A másik babának pedig szerintem Wrath-t kellene felkérnünk. Ha ő pár éve nem megy bele, hogy itt maradhassak, ha nem engedi, hogy a testvérévé váljak, most ezek a babák sem lennének itt – mondta és a hasára tette a kezét.

- Igazad van – vágta rá Qhuinn. – Ennyivel tartozunk neki. De ha már itt tartunk, lassan ideje lenne nevet is választani nekik, nem? Sokáig nem hívhatjuk őket babáknak.

- Baba egy és baba kettő – kontrázott rá Corie kacagva.

- Az szép lenne – nevetett Qhuinn is. – Hagyjuk meg ezt nekik a születésük utánra is, jó?

- Naná! – vágta rá Corie, majd miután kinevették magukat, kicsit komolyabban folytatták. – Mióta tudom, hogy terhes vagyok, azon gondolkozom, hogyha legalább az egyikük fiú lesz, akkor az öcsém után nevezném el, Andrew-nak.

- Jó ötlet – bólintott rá Qhuinn. Pontosan tudta mennyre hiányzik a lánynak a testvére, akit el kellett hagynia. Nem egyszer látta, hogy titokban a babanaplóját nézegeti, amit magával hozhatott a régi életéből és a könnyeit törölgetve simogatja az öccséről készült képeket.

- Van ötleted másik fiú névnek, ha mégis igazad lenne, és két fiunk lesz? – kérdezte Corie, de sajnos Qhuinn odáig már nem jutott el, hogy válaszoljon is, mert hirtelen kivágódott az étterem ajtaja és Lendo jelent meg a küszöbön. Qhuinn azonnal talpra ugrott, akárcsak Corie, hiszen ha a fiú megzavarta a randijukat, akkor annak valószínűleg elég nyomós oka lehetett.

- Mi történt? – kérdezte Qhuinn, ügyet sem vetve az étteremben tartózkodó néhány emberre, akik értetlenül bámultak rájuk.

- Tohr hívott – válaszolta az életőr. – Z-vel és Phury-val bajban vannak pár utcányira innen. Rhage, V és Butch már úton vannak, de Tohr szerint nem lesz elég. Azt mondja, legalább ötven alantas van a közelben.

- Micsoda? – kiáltott fel Corie és a szája elé kapta a kezét.

- Azonnal menjetek haza! – parancsolt rájuk Qhuinn, majd egy gyors csókot nyomott a lány homlokára. – Szeretlek, de most haza kell menned! – mondta, amikor látta, hogy Corie nem mozdul.

Időközben kisiettek az étterem melletti sikátorba, ahol Blay és John várakoztak és épp a fegyvereiket készítették elő, miközben a környéket pásztázták.

- Istenem, nagyon vigyázzatok magatokra! – nézett végig rajtuk Corie, majd Qhuinn további unszolására, nagy nehezen sikerült láthatatlanná válnia, Lendo pedig követte, hogy biztonságosan haza is érjen.

Miután egyedül maradtak, rohanni kezdtek a megadott cím felé. Qhuinn elképzelni sem tudta, mi a fene történhetett, hogy ekkora alantas tömeg verődött össze egyszerre? Ritkán szoktak öt-hat főnél nagyobb csoporttal összeakadni, de ilyen nagy létszámúról még soha nem is hallottak.

Amikor megérkeztek, a szemük elé táruló látványtól egy pillanatra meg is torpantak. Soha nem láttak még ennyi kifakult hajú, bűzlő rohadékot egy helyen. Amint magukhoz tértek, belevetették magukat a harcba, apait-anyait beleadva, mert a helyzet sokkal, de sokkal súlyosabb volt, mint azt valaha is képzelték volna. A testvériség és a vámpír faj komoly bajban volt és Qhuinn szíve összeszorult a gondolattól, hogy innen bizony nem minden testvére megy haza ma éjjel. Lesz, aki nem éli túl az ütközetet és erre akár a nyakát is feltette volna. Egyszerűen esélyük sem volt az alantasok ellen. És amennyire meg tudta állapítani a harc közben, újabbak is érkeztek a már meglévő gyilkosokhoz, ami még kilátástalanabbá tette a helyzetüket.

Egy valóságos csodára lett volna szükségük.

O*o*o*O

Amint hazaértünk, felrohantam Wrath-hoz, hátha többet tud, mint mi. Lendo a nyomomban volt, ahogy elnéztem, szíve szerint kint lett volna ő is a fiúkkal, de a kötelesség mellettem tartotta. Sajnos bátyám sem tudott új információval szolgálni számunkra, amikor végre megtaláltuk az emeleti nappaliban, ahol a ház összes női tagja jelen volt, mint mindig, amikor nagy megbeszélést tartottunk.

Elnéztem őket és a saját félelmemet, rettegésemet láttam visszatükröződni az arcukon.

- Tohr azt mondta legalább ötven alantas van ott – mondtam Wrath-nak. – Van egyáltalán esélyük ellenük?

- Esély mindig van – jelentette ki a király, de biztos voltam benne, hogy ezt ő maga sem hiszi el igazán. Főleg, mivel feltett szándéka volt idegességében utat járni a szőnyegbe. – Ügyes harcosok, a legerősebbek, a legrátermettebbek, meg fogják oldani!

Nem tudtam eldönteni, hogy magát vagy inkább minket akar-e meggyőzni, mindenesetre nem sikerült neki valami jól. A feszültség egyre nőtt bennem, miközben az ujjaimat tördelve várakoztunk, hogy bármi hírt kapjunk.

Lendo mellettem toporgott, ami csak fokozta a bennem felgyülemlő pánikot.

- Menj oda! – mondtam neki. – Itthon vagyok, nem kell mellettem lenned.

Arca kételkedést mutatott, aggódott értem. Hét hónapos terhes voltam, ami emberi mértékkel olyan négynek tűnt, de mivel ikrek voltak, eléggé kigömbölyödtem, és ahogy most a hasamat fogtam, alighanem mindenki attól tartott körülöttem, hogy helyben megszülök.

- Jól vagyok – nyúltam a kezéért. Lendo annyira komolyan vette a védelmemet, amit azt hiszem egyikünk sem gondolt volna. Soha, egyetlen pillanatra sem hagyott magamra, még akkor sem szívesen ment el otthonról, amikor ráparancsoltam, hogy igenis mozduljon ki végre, látogassa meg a szüleit vagy menjen ahová akar, csak szabaduljon ki a házból. – Azzal segítenél most rajtam, ha tudom, hogy ott vagy velük.

Tudtam, hogy csak így fog magamra hagyni. Számára én voltam az első az életben. Mindenki más csak utánam következett. Szemei megkönnyebbülést tükröztek, ahogy kicsit megszorította az ujjaimat, majd bólintott és már ott sem volt.

Reszketeg levegő hagyta el a tüdőmet, és hozzátettem még egy embert a listámhoz, akikért imádkozhattam, hogy épségben hazatérjen.

Néhány perccel később, amit tömény aggodalom és feszengés szőtt át, mocorogni kezdtem a kanapén ülve. Valami határozottan nem volt jó és elöntött az az érzés, hogy nekem nem kellene ott lennem. Valahová mennem kell. De hová? És miért?

- Corie, jól vagy? – szólított meg Jane és odaült mellém. Szellemszerű kezével kitapogatta a pulzusomat a csuklómon és összeráncolta a szemöldökét. – Kicsit szapora, de ezen most egyáltalán nem csodálkozom. Viszont kipirultál.

Igen, én is éreztem, hogy hirtelen elöntött a forróság.

- Jól vagyok – mondtam, de közben megtöröltem nyirkos homlokomat, ami egyből megcáfolta előző kijelentésemet. Minden tekintet engem fürkészett, ami kezdett egyre jobban zavarni. – Azt hiszem, ledőlök kicsit – mondtam. – Ha bármit megtudtok, azonnal szóljatok!

- Ne menjek veled? – kérdezte Jane, de megráztam a fejem. Egyedül kellett lennem!

Amint a szobánk magányába kerültem és becsuktam magam mögött az ajtót, úgy éreztem, mintha hosszas lent tartózkodás után végre a víz felszínére úsztam volna, és friss levegőt szívhatok a tüdőmbe. Elöntött a megkönnyebbülés, de csak azért, hogy utána még mélyebbre kerüljek.

- Gyermekem – szólalt meg egy hang, mire kipattantak a szemeim. Az Őrző állt előttem, arca komor volt, sőt, egyenesen világfájdalom sütött róla.

- Mi történt? – kérdeztem, és védekezően átöleltem a hasamat. – Könyörgöm, mond, hogy nem halt meg senki!

- Egyelőre még minden harcosunk állja a sarat – válaszolta az isteni lény, mire elöntött a megkönnyebbülés, de ez nem tartott sokáig. Egyelőre???

- Hogy érted, hogy egyelőre? – követeltem választ.

- Ülj le, leányom – mondta és az ágyunk felé intett. – Úgy könnyebb lesz hallanod.

Szót fogadtam. Már így is éreztem, hogy a térdeim elgyengültek, és nem sok hiányzik, hogy ott helyben összeessek.

- Eljött az idő, hogy amit eddig nem mondhattam el neked, azt most megosszam veled – kezdte az Őrző, mire akkora gombóc nőtt a torkomba, hogy azt hittem mentem megfulladok.

Ez nem lehet véletlen! – gondoltam magamban. Pont most - amikor a testvérek ekkora bajban vannak -, jelenik meg és kezd el hadoválni a sorsomról meg a végzetemről. Azt nem tudtam, mit akar tőlem, de abban egészen biztos voltam, hogy valami drasztikust, valamit, amit nem akarok!

- A múltkor azt mondtam, közeledik az idő – folytatta. – Most kell beteljesítened a sorsod, amiért itt vagy. Ma kell megmentened a vámpír fajt, hogy legyen jövőnk.

Nagyot nyeltem, hátha akkor könnyebb lesz megszólalni, de nem segített. Nem tagadom, akkora rettegés kerített hatalmába, amekkorát addig el sem tudtam képzelni. Mit akarhat tőlem? Édes Istenem, milyen kihatással lesz ez a gyermekeimre? Mit kell megtennem?

Zakatolt az agyam, és mire meg tudtam szólalni, addigra azt hiszem, több perc is eltelt, de az Őrző nem sürgetett. Hagyott időt, hogy kicsit összeszedjem magam, érezte, mennyire az összeomlás szélén állok.

- Mit kell tennem? - kérdeztem végül.

- Meg kell mentened a testvériséget – vágta rá, de ennyi nekem nem volt elég.

- Mégis hogyan? – ütöttem tovább a vasat, hogy valami konkrétumhoz jussak, de amit mondott… Édes Istenem, az Őrző teljesen megőrült!